Van egy mondat Csontváry híres önéletrajzában, amely ha nem lenne, az egész dolgot, hogy csoda történt, mert egy hang megszólalt, és közölte az üzenetet: „te leszel a világ legnagyobb napút festője”, nem lehetne elhinni. Csontváry ugyanis a teljes elragadtatottság közepette körbenéz, nem holmi vásott kölykök szórakoznak-e vele. Csoda történik, de Csontváry első reakciója végtelenül profán, teljesen emberi – és emiatt lesz hihető. Valahogy ugyanezt érzem mindig, amikor Jézus imáját hallgatom, az In monte Olivetit, Schuberttől.
„Pater, si fieri potest, transeat a me calix iste” – „Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár.” Ezen a mondaton nem lehet eleget csodálkozni. Ugyanakkor, ha nem lenne, az egész történetet nem lehetne elhinni.
Igen, Jézus imáját hallgatom. Egy 23 éves fiatalember zenéje megy a fejemben, és próbálom megfejteni ezt a másik csodát, az In monte Oliveti című kórusművet, illetve, ahogy Schubert a korai keresztény hagyományra utalva nevezi, antifónát. Jó tíz éve találtam rá a darabra az interneten, és rögtön megtanítottam az akkori tizenegyedikeseknek, tanítottam aztán Fóton, és énekli a kórusom, a Waldorf Diákkórus is.
Persze nem tudom, kell-e, szabad-e a csodát megfejteni. Emlékszem, fiatalkoromban menekültem minden zenei elemzéstől, szinte rettegtem attól, hogy ha megtudom, mi a titok, elillan a varázs. Mára már tudom, hogy ez nem így van. Ha sikerül is fellebbenteni a fátylat valami kis titokról, rögtön újabbakra derül fény, miközben mégiscsak felsejlik egy addig ismeretlen dimenzió, a rejtett szerkezet, a forma nagyszerűsége, a harmóniák gazdagsága.
Az In monte Oliveti csodálatos példája ennek. Bár a romantika szereti az egzotikus hangnemeket, Schubert a puritán a-mollt választja, s az első sorban rögtön elvarázsol bennünket. Halljuk a narrációt: „In monte Oliveti oravit ad patrem” – „Az Olajfák hegyén az atyához imádkozott”, s ami szól, az az európai többszólamú zene három alappillére, a három funkció: tonika, szubdomináns, domináns és végül újra tonika. Végtelenül egyszerű, az egész olyan, mint a kapu, amelyen át egyszerre az éjszakai Gecsemáne-kertbe érkezünk. Ha jobban megnézzük, kiderül, hogy mindez mégsem egyszerű összhangzattanpélda, mert a szubdominánsnak II. fokú kvintszext ad vészjósló színt, a zárlat pedig a „patrem” alatt dúr akkordra nyílik: a mélységes sötétben egy pillanatra felcsillan a fény.
És következik valami végtelenül és megrendítően emberi, az eddigi pianissimo után forte megszólal a fohász: „Pater, si fieri potest” – „Atyám! Ha lehetséges”. Micsoda merészség! A VII. fokú akkorddal szinte fordul egyet velünk a világ, s ahogy a basszus oktávot lép fölfelé, úgy emeljük mi is tekintetünket az ég felé, ám rögtön el is bizonytalanodunk. Magát a kérést már csak halkan, pianóban halljuk: „transeat a me calix iste” – „múljék el tőlem e pohár”. A calix – pohár szó alatt nyerjük vissza kis időre a bátorságunkat, crescendo közben modulál a zene, a spirituális a-mollból újra elhalkulva a párhuzamos hangnembe, a csendes, de büszke C-dúrba érkezünk.
„Spiritus quidem promptus est” – „A lélek ugyan kész,” „caro autem infirma” – „de a test gyönge”. A hirtelen lázadást, hogy az egészet hátha meg lehet úszni, azonnali megbánás és, szinte magyarázatként, újabb felkiáltás követi. Nincs moduláció, C-dúrból hirtelen süllyedünk eggyel lejjebb. A lélek készségét mint valami kötelező zsolozsmát F-dúrban, pianissimóban halljuk, hogy annál fájdalmasabban szóljon az utolsó forte felkiáltás, a test erőtlenségének beismerése, megint csak hirtelen váltással, a párhuzamos d-mollban.
A pillanatnyi megingást, a hirtelen hangnemi váltásokat ugyanilyen hirtelen visszaérkezés követi. Újra a-mollban vagyunk, ez a végleges és megingathatatlan bizonyosság. Megint az egyszerű tonika, szubdomináns, domináns, tonika zárlat következik: „Fiat voluntas tua” – „legyen meg a te akaratod.” Jézus az Atya kezébe helyezi a sorsát, s ahogy meghalljuk az utolsó szót: „tua”, Schubert csodálatos, felemelő és reményt adó késleltetésekkel vezet el bennünket a megnyugvásig, a záró dúr akkordig.
Hihetetlenül izgalmas dolog megfejteni, látni-hallani, mit csinál, hogyan varázsol el bennünket a zeneszerző. Itt most néhány titokról talán föllebbentettük a fátylat, ám egyáltalán nem biztos, hogy ha odaadnám valakinek a megfejtést, a darab harmóniai vázát, képes lenne belőle megalkotni a művet.
Továbbra is rengeteg a titok. Titok maga a szerző, a 23 éves Schubert, akinek D.696 jelű Hat virágvasárnapi antifonája – ezek közül második az In monte Oliveti – évekig asztalfiókban hever, s mint sok más műve, csak a szerző halálát követően jelenik meg. Nem tudni, vajon a törékeny egészségű művész sejti-e meg a műben a saját sorsát – ez lehetne a regényes, azaz a romantikus változat –, vagy Schubert egyszerűen olyan, mint akár egy mai 23 éves, akit épp a fiatalság merészsége – és persze jó adag zsenialitás – hajt, amikor ilyen súlyos témához nyúl. És persze titok, hogyan képes hatni ránk a zene és a szöveg ma, két évszázad, illetve két évezred múltán.
Megy bennem a zene, hallgatom Jézus imáját 2011 tavaszán. Csodák folyamatosan történnek.
Bencze László
Megjegyzés:
Érdekes, hogy a művet nem is olyan egyszerű megszerezni. Az amazon.com egyetlen találatot ad, egy Schubert összes egyházi műveit tartalmazó, 7 CD-s kiadványt. Szerencsére minket, a Waldorf Diákkórust könnyen meg lehet hallgatni. A YouTube-on a „schubert in monte oliveti”-re keresve mi leszünk az első találat, aki pedig élőben kíváncsi ránk, szeretettel várjuk április 10-i tavaszi hangversenyünkre, 15 órára, a BTM Vármúzeumába. A darab szerepel egyébként a 2002-es hidegkúti és a 2009-es fóti osztály CD-n is.
