Az utolsó megindult lehelet árvaságát mi oldja fel? Fakultan, összehúzva állunk, a létezés vasbetonját érezve mindenütt. Keresni kell a hangot, mert hirtelen nem maradt más, csak a disszonanciák. És majd szólunk és kiáltunk és dalolunk hozzá, érte és vele. De amit nem tudunk s talán nem is kell kimondani, most mondjuk el; csönddel és hallgatással. Közös árvaságunk, – ami az ő hiánya S egymáshoz ölelve simulásunk – ami az ő teljessége nem múló szívverés, amit kongatni nekünk kell tovább. Mert az utolsó megindult lehelet árvaságát feloldja közös lélekzetvételünk.
